„Normális, hogy ennyit hisztizik?”
Anyaként biztos neked is ismerős a reggeli öltözködés miatti ellenkezés, vagy a boltban való kiborulás, mert nem kaphat meg egy játékot gyermeked, esetleg a dühös toporzékolás ovi után. És te ott állsz leforrázva, a türelmed határán, és felteszed magadnak a kérdést:
„Ez mennyire normális? Mit rontottam el? Miért ennyire hisztis?”
Megnyugtatlak, nem rontottál el semmit, és ez teljesen normális. Persze tudom, hogy ez nem elég megnyugtató, és a szülő elfogadja, hogy ha normális, mégis kezelni kell az ilyen helyzeteket. Ehhez viszont érdemes a viselkedés mögé nézni, és megérteni mi is zajlik valójában a gyermekben.
Mi is az, amit mi hétköznapi nyelven hisztinek nevezünk?
Mi felnőttek hajlamosak vagyunk ebbe a jelenségbe belelátni valamiféle rossz szándékot, negatív befolyásolást, mintha a gyermek teljesen tudatosan manipulálna minket ezzel a viselkedéssel. Valójában nincs mögötte szándékosság, a gyermekben a negatív érzések valami oknál fogva túltelítődtek, így ezt a jelenséget nevezhetjük ez egy érzelmi túlcsordulásnak is. Mivel a gyermek még nem képes az érzelmeit szabályozni, emiatt azok kontrollálatlanul törnek a felszínre, és nem ellenünk irányulnak, hanem a belső feszültséget vezetik ki, visszanyerve ezzel a lelki egyensúlyi állapotot.
Milyen okok lehetnek a háttérben?
Sokféle kiváltó oka lehet, álljon itt néhány példa:
- Fáradság
- Félelem, ijedség, szorongás
- Éhes, szomjas a gyermek
- Túl sok inger érte
- Hirtelen abba kell hagyni egy tevékenységet, amiben jól érezte magát, például játszótértől vagy barátoktól kell elbúcsúzni.
- Túlzott kontroll, túl sok szabályt kellett betartania, alkalmazkodnia kellett hosszabb ideig.
- Csalódottság, például az édesanyját várta ovi után, hogy kapcsolódhasson hozzá, de helyette az anyja ölében ott a kistesó is.
- Túl sok újdonság, és az új ingerekkel telítődik a gyermek.
- A szülő feszültsége átragad rá, érzi, hogy anya kapkod, ideges.
- A szülő hosszabb ideje nem kapcsolódik hozzá, pedig neki ez adna érzelmi biztonságot, szüksége lenne a megnyugtatásra, visszajelzésre.
- A szülő enervált, érzelmileg nem elérhető, és a gyermek próbálja kimozdítani őt ebből az érzelmi állapotból.
- Valami miatt fél a gyermek, és nem kapja meg a számára megfelelő biztonságot a felnőttől.
A kisgyermek idegrendszere még nem olyan fejlett, mint egy felnőtt emberé, az érzelemszabályozásért felelős agyi területek még kialakulóban vannak, ezért sem képesek lefékezni a kitörő érzéseket, vagy olyan formában kommunikálni felénk, amelyet egy felnőtt, érett embertől várnánk.
Mit tehetünk szülőként ebben a helyzetben?
A legfontosabb, hogy kapcsolódjunk hozzá, adjunk neki biztonságos teret, ahol a fezsültségét levezetheti, és tudatosítsuk magunkba, hogy nekünk kell segítő jobbot nyújtanunk számára. Fontos, hogy érzelmileg legyünk jelen ebben a helyzetben.
Ne vegyük magunkra az ő viselkedését, tudatosítsuk magunkba, hogy ez nem ellenünk szól, hanem a gyermekünkről, és ne hagyjuk őt ebben egyedül. Úgy legyünk jelen, ahogy számára a legjobb, ha elvonul, akkor azt engedjük neki, de biztosítsuk arról, hogy „itt vagyok, számíthatsz rám”! „Legyünk a párt, ahová kiköthet, ne a szél, ami tovább fújja.”
Ne abban a helyzetben akarjuk jobb belátásra bírni, ne hozzunk fel racionális érveket arra, hogy miért kell azt tennie, amit valójában mi szeretnénk.
Társítsunk szavakat az megélt érzéseihez, mondjuk el, mi lehet benne, például csalódott, mert vége a játéknak, éhes, mert kiürült a pocijából az uzsonna, szomorú, mert elvették a játékot, stb.
Tudom, hogy nem könnyű, és van az a helyzet, amikor legszívesebben kivonulnánk a szituációból, vagy erőből oldanánk meg a helyzetet, autoriter módon lépnénk fel, DE gondoljunk csak bele, nekünk felnőtteknek is mennyivel jobban esik, ha valaki szeretettel, elfogadással lép felénk akkor is, ha mi épp „tajtékzunk” a dühtől, vagy valamilyen szomorú, csalódást okozó élményben van részünk.
Mikor kell szakemberhez fordulni?
Valójában nincs szükség szakemberhez fordulni, ha úgy érezzük, tudjuk kezelni, és nem árasztja el a mindennapjainkat. Viszont bizonyos esetekben érdemes megfontolni pszichológus felkeresését magunk vagy gyermekünk kapcsán.
Ilyen lehet, ha naponta többször, és nagyon intenzíven jelentkeznek az érzelmi kiborulások.
Ha szinte minden tevékenységváltást ez követ. Az intézményi közegből is jeleznek problémákat, illetve más területen is nehézségek adódnak, mint például szociális helyzetekben, kommunikációban, interakciókban, evésben.
Ha a szülő úgy érzi, hogy ő nem tudja megfelelően kezelni ezeket a helyzeteket, és jobban szól az ő tehetetlenségéről, mint a gyermekről. Lehet mögötte szülői kiégés, kimerülés is.
Olykor néhány alkalom szülőkonzultáció is sokat segíthet abban, hogy javuljon a helyzet.
„A felhő felett mindig süt a nap!”
A hiszti nem nevelési kudarc, és nem azt jelenti, hogy a gyermek „rossz”. Inkább annak a jele, hogy fejlődésben van, és még tanulja, hogyan lehet együtt élni az érzéseivel. Nekünk szülőknek sem kell tökéletesnek lennünk, elég, ha elég jók vagyunk.
Ha úgy érzed, jól jönne egy kis megerősítés, új szempont, vagy eszköztár bővítés – fordulj hozzám bizalommal!
Az érzelmi egyensúly tanulható. És együtt sokkal könnyebb.
