"Miért nem osztja meg a játékát?” – A kisgyermekkori önzőség
Szülőként sokszor aggódunk, hogy önző gyereket neveltünk, amiért nem akar osztozni a játékán. Sőt, erre gyakran a környezet is rákontráz, és nem csak a gyermeknek olvasnak a fejére, hanem burkoltan neked, anyának is.
Játszótéren szégyenkezve kérünk elnézést másoktól, hogyha 2-5 éves csemeténk nem akarja odaadni kedvenc játékát, de testvérek között már jobban feladja a leckét ez az önzőségnek látszó tulajdonság.
"Vajon tényleg önzőségről van szó? De ha nem is az, hogyan kezeljem?"- teszi fel a kérdést sok kisgyermekes szülő
Az „önző viselkedés” nem rosszaság – hanem fejlődési lépcső
A 2-5 év közötti gyerekekre az egocentrikus világkép a jellemző, azaz egy énközpontú világban élnek, a saját perspektívájukból, saját szemszögükből értelmezik a világot, történéseket. Valójában a gyermek nem is képes arra, hogy belehelyezkedjen a másik személy helyzetébe. Csak az önmaga által megélt tapasztalásban gondolkodik és ítélkezik. Egy óvodás nem azért veszi el a másik gyerek játékát, mert "gonosz", hanem mert azt látja, neki most az kell, és nem tudja átgondolni, hogy ezzel a másiknak rossz érzést okoz.
Mi felnőttek szeretnénk, ha az osztozkodásra való képesség veleszületett tulajdonság lenne, de ez nem így van. Az önzőség idővel elmúlik, és az empátiára való képesség is fejleszthető, de a valódi empátia csak 8-9 éves korra alakul ki. A valódi empátiás képesség az, amikor valaki képes belehelyezkedni a másik személy helyébe, képes a másik személy érzéseivel azonosulni, átélni azokat. Mi azt várjuk el, hogy azért tegyen, vagy ne tegyen valamit csemeténk, mert az a másik számára örömöt okoz. Igen, tudom, hogy sok felnőtt ember sem képes erre, de a személyiségfejlődés lépcsőfokain szerzett sebek miatti sérüléseket ne lássuk bele a kisgyermek egocentrikus viselkedésébe! Segítsük őt a szociális közegbe, mutassunk neki példát, és olykor engedjük, hogy ő tanítson! Néha nekünk kell megtanulni nemet mondani, és elfogadni, hogy ez nem mindig önzőség, olykor igen is a kiégés és a kiüresedés elleni védelmünket szolgálja. Ebből okulva ne a magunk képére formáljuk gyermekünket, hanem gondolkodjunk felelősségteljes felnőtt módjára, és olykor viseljük el, ha kellemetlen, hogy kisgyermekünk nem adja oda másnak kedvenc játékát.
Jó, ha képesek vagyunk fejlődési, érrési folyamat részeként tekinteni az osztozkodás. Ha a kisgyermek nem osztja meg a játékát az nem nevelési kudarc, hanem még tanulja az együttműködést. Ebben a tanulási folyamatban pedig mi magunk felnőttek tudjuk a legjobban segíteni őt, ha türelemmel, szeretettel vezetjük őket, jó példát mutatva nekik.
Hogyan segíthetjük gyermekünket ezen az úton?
- Először is mindig beszéljük meg vele, hogy melyik játéka, vagy például játszótér előtt melyik eszköze nem közkincs! Ezt tartsuk tiszteletben, és mi se akarjuk másokkal megosztani, míg a többit úgy kezeljük, hogy az más gyereknek is kölcsönadható. Ezt előre egyeztessük vele. Persze idő közben biztos fog variálni ezen, és ajánljuk fel neki a csere lehetőségét.
- Mondjuk el neki, hogyha kölcsön ad egy játékot, azt vissza is kapja, amikor szüksége lesz rá.
- Ha testvérével nem akar osztozni, akkor legyen pár játéka, ami egy saját dobozban van, amihez nem nyúlhat hozzá a tesó, és abba a dobozba kell beletenni azokat, amihez például a vendég gyerekek se nyúlhatnak hozzá. Ezt tartsuk tiszteletben, viszont ez csak akkor tud működni, ha a játék belekerül a dobozba, és a helyén van. Lehetőleg a dobozt ne tegyük közszemlére, ne húzzuk el a mézesmadzagot más gyermek előtt!
- Idővel érdemes arra terelni, hogy ha ő kölcsönad egy játékot, akkor kérhet a másiktól egyet, így lehet csereberélni, és akkor ő is játszhat olyannal, amivel mások nem.
- Ne a legféltettebb dolgokkal, tárgyakkal, játékokkal kezdjük az osztozkodást, hanem olyannal, amihez kevésbé ragaszkodik a gyermek! Ha érzelmileg kötődik egy tárgyhoz, mert például az egy anyapótló, vagy megnyugvást segítő tárgy, akkor arra adjunk „eszközöket” neki, hogyan tudja kommunikálni, hogy ez neki nagyon fontos, és nem szeretné másnak odaadni.
- Lehetőleg ne fáradtan, éhesen, vagy felfokozott állapotban kerüljön elő ez a téma, mert ilyenkor egyébként is nehezebben rávehető a kooperációra.
- És persze, ami talán a legfontosabb, de úgyis mindenki tudja: a szülői példamutatás! Te is szeretettel, türelemmel mutass példát az osztozkodásban.
Mikor érdemes aggódni?
Ha a gyermek 6-7 éves kor után is nehezen viseli, ha más gyermek közel kerül az ő holmijához, ha gyakoriak a konfliktusok, és ezek sem otthon, sem közösségben nem javulnak, akkor érdemes szakemberrel beszélni. Az is előfordulhat, hogy nem az osztozkodás a fő gond, hanem valamilyen más érzelmi vagy kapcsolati nehézség áll a háttérben, aminek felderítéséhez szakember bevonása szükséges.
Ha úgy érzed, elakadtatok, vagy csak szeretnéd jobban érteni, mi zajlik a gyermekedben, fordulj hozzám bizalommal!
A szülői megértés mindig az első lépés az együttműködő kapcsolat felé.
